Naplóbejegyzések 2020

Október 25. Vasárnap 

Dühös lettem. Rád. 

Hogy bár tudnám, bár megkérdezhetném - anélkül, hogy bármi többet belelátnál - hogy az A. mégis mitől olyan különleges, hogy bár eddig semmit sem adott neked, és neki semmi tétje nincs, mégis hagyod, hogy egy életen át talonban tartson téged; távol tartva a szívedtől mindenkit; miközben nekem van vesztenivalóm, és azt hiszem bizonyítottam már mennyire fontos vagy, mégis döntésre kényszerítesz. 

Ez pont annyira nem fair, mint amit én csinálok. És utálom, hogy pont ezért nem emelhetek szót ellene. 

Azt mondtad, hogy írjunk egymásnak naplót. 

Mint Szilvási Lajos Tamarája és Attilája. 

Az első regény volt, amit olvastam. 

Az első, amit szerettem. 

Hívtál, hogy ne menjek, csak este - aludjak ott. 

Mikor mondtam, hogy nálad alszom, belekezdtem, hogy egyre közeledik, mikor döntenem kell. Őszintén elmondtam, hogy nem tudom, mit érzek, hogy döntenék; mert nem lehet jól. 

Jó volt végre megint veled. 

Úgy éreztem talán neked is, hogy talán hiányoztam. 

Megkértél, hogy írjak, tanuljak veled, segítsek. Ezeknek örülni szoktam, mert úgy érzem fontos vagyok neked, hogy ezt megteszed, alkalmasnak tartasz rá, velem akarod. 

Akkor este viszont egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán nem miattam akartál velem lenni, csak azért mert hasznos vagyok. 

Talán most is túl nyers, őszinte és szókimondó vagyok. 

Talán megint nem kellett volna. 

De elvileg ennek ez a lényege. 

... 

Döntések. Sosem tudtam jól dönteni. Mindig úgy éreztem, minden apró irány pillangóhatás. 

Ez volt a baj. 

Most minden könnyebb lenne.

Október 26. Hétfő 

Az előző napokban átbeszélt helyzetre, lelkiállapotokra való tekintettel nem szándékoztam kezdeményezni semmilyen szexuális tevékenységet... (hú, de hivatalos lettem; mint egy jegyzőkönyv). 

De...(itt sokszor van egy DE), mikor hozzád bújtam; ölelni, csókolni, szeretni akartalak. 

Talán az egyetlen olyan helyzet az életemben, mikor képes vagyok kikapcsolni az agyamat és csakis az érzékeimre koncentrálni. 

Nekem minden együttlét ilyen veled, mindegyik különleges és csodás. 

Olyan szikrát kapok tőled, hogy úgy érzem, az egész testem vibrál. Mintha áram futna bennem végig. 

Eszméletlen. 

... 

De...egy újabb de. 

Sokszor cincál ilyenkor a gondolatok tömkelege, hogy neked ez milyen, hogy éled meg te; neked én mit jelentek annyi nők közt, akikkel dolgod volt. 

Lesz-e olyan valaha, hogy azt mondod, ez fergeteges volt vagy ilyet még nem csináltál... 

Sokszor úgy érzem egyik sincs az általam nyújtható palettán, és ez elszomorít. 

Egy a sok közül - mindenben a legnagyobb félelmem. 

Most is összebújva alszunk, de régebben álmodban is kerestél, most az ágy szélére húzódsz és néha hátranyúlsz, hogy még itt vagyok-e. 

Október 27. Kedd 

Szeretem az ilyen reggeleket. Mikor félálomban húzol magadhoz és nem eresztesz. És nekem is annyira jó beléd bújnom, a nyakadba és tarkódba fúrni az arcom, érezni az illatod, a bőröd. 

Örültem, hogy azt mondtad, végre érzed, hogy valaki 100%-ban melletted áll. Igyekeztem mindvégig ezt tenni, mégha nem is volt elég. 

Október 28. Szerda 

Nem sokkal ébredés után láttam hogy éjjel is és éppen nemrég írtál. 

Átjöttél pár szem gyógyszerért. 

Látszott rajtad az elmúlt napok nyomasztó hatása. Ezért nem is akadékoskodtam. Bíztam benne, hogy ettől legalább majd sikerül. 

Nem sokra rá, ahogy ablakot nyitottam, mintha téged hallottalak volna az utcán sétálni. Kinéztem és még az alak is egészen stimmelt, a kocsma felé tartott. 

De meggyőztem magam, hogy ha te lennél, megállnál nálam úgyis. 

Délután vittem neked enni, érdekelt már, hogy mi van veled, mert nem jelentkeztél. 

Sajnos felkeltettelek, de örültem, hogy legalább addig szundikáltál. 

Bár csak pár percet szándékoztam maradni, 3 kellemesen eltöltött óra lett belőle. És egy jó ízűt ettél a főztömből. (Szeretem.) 

Rákérdeztél mit mondtam el itthon abból, amit beszéltünk. 

Meglepődtél, mikor elmondtam, azt, hogy nem tudom, hogyan döntenék. 

Október 29. Csütörtök 

A nap folyamán több kérdés is megfogalmazódott bennem feléd, de az este meghittségében, csak lenni akartam veled. Nem kérdezni, nem hallani. Válaszokat, amiket nem akarok. 

Hogy hétfőn is “muszájból” voltál-e velem? Hogy ez valóban az érzelmek miatt van-e, vagy csupán már újdonságra vágysz; vagy hogy nem vagyok akkora ász testileg (sehogysem), hogy az neked jó legyen? ... 

Hogy hogyan tegyek fel úgy egy egyszerű, engem foglalkoztató kérdést, hogy azt ne érezd nyomásnak?! 

És közben mennek fejben a nagy fejtegetések. 

Rájöttem, hogy én meg soha az életben nem éltem egyedül. 

Mindig valakivel vagy valakikkel. 

Mégis egész életemben ismertem és éreztem a magányt; azt, hogy sehova sem tartozom. 

Ezen a társaság segíteni szokott. 

Ezért félek, hogy mi van ott, ahol a kettő - a magány és az egyedüllét - összeér. 

Csak elaludtunk csendben.

Október 30. Péntek 

Azt hittem benne vagy a melóban, ezért nem keresel, ezért nem kerestelek én se. Vannak ilyen gyengébb napok, mikor jól esne a többlet infó, mikor árulásnak érzem, hogy kihagysz a dolgaidból; ettől erősödik a bizalmatlanság sajnos. 

Este mentem vissza hozzád. 

Felkeltél pár órára, beszéltünk pár szót. 

Úgy tűnt nyomaszt valami. 

De azt mondtad, nincsen baj. Inkább elhittem, megtanultam, hogy ne faggassalak. 

Október 31. Szombat 

Reggel olyan hirtelen pattantál ki az ágyból, hogy szinte zavarónak éreztem a saját jelenlétem, amiért elcseszem a hétvégét. 

A kávé és a reggeli olyan apró figyelmességek a részedről, amik rengeteget jelentenek számomra. Hálás vagyok értük. 

A délelőttöt barátokkal töltöttem. 

Beszéltem is rólad sokat. De a lényeget nem tudtam elmondani. 

Nem is tudom mit lehetne. Hogy ki vagy Te nekem.

Előző nap eszembe jutott, hogy faraghatnánk mi is tököt. 

Mikor annyit mondtál, átgondolod, azt hittem gyerekesnek tartod. 

De persze végül elmondtad, hogy ezt is csináltad már. Vele. 

Ezek a tények mindig úgy vágnak pofán, mint egy tehervagon. Kijózanodom. 

Mert valahányszor beleélném magam “kettőnkbe”, jön egy ilyen és visszarángat a földre. 

Semmit sem tudok nyújtani neked , semmi újat vagy mást. 

Még ezzel sem, hiába... mert vele talán nem írtatok egymásnak, de mással? 

Nem tudok az első lenni, a merész, az észveszejtő, a nagy,az egyetlen, a különleges. 

És nem tudok a párod lenni. 

Már a saját dolgaim is mérgezőek lettek. 

Nem tudok jó szívvel tököt faragni, megnézni egy filmet, vagy Fodor Ákost olvasni.  

Eleinte sosem gondoltam rá, de már egyre többször, hogy vajon hányan feküdtek eddig a helyemen melletted... 

És most este van. 

Azt mondtad mehetek még vagy majd meggondolod. Hívjalak előtte. 

De én most se hívni, se menni nem akarok. 

Amíg nem ismertelek, nem tudtam mire vágyom. 

És ez most nehezebbnek tűnik, mint eddig bármi. 

Átmentem végül és bár nem akartam maradni, odahúztál és az ágy szélére ültettél. A fejedet az ölembe hajtva szorosan hozzám bújtál. Simogattam a hajad, a karod és közben néztelek. 

A gyönyörű hosszú pilláidat, a tökéletesen ívelt szádat, a lágyan hullámosodó hajadat - amit imádok. 

Hogy téged imádlak. Szeretlek. Minden porcikádat. Hogyan lehetséges ez? 

Beleszeretni, abba az egybe, akinek én csak a sok közül vagyok egy. 

November 1. Vasárnap 

Este 8 körül érkeztem hozzád. Teával vártál - a családias hangulatért, azt mondtad - és ettől úgy öntötte el a szívem a melegség, akár forralt bor a kis fém termoszt. 

Családias - vajon milyen lenne veled élni, hozzád jönni haza, neked készíteni minden vacsorát, veled kávézgatni reggelente, együtt készülődni munkába, melletted olvasni, míg te meccset nézel, sőt! veled olvasni? Sosem volt még olyan párom, aki regényeket olvasott volna. 

És kimondtad, amitől félek, amitől fáj, hogy te annyi mindent csináltál már másokkal, hogy szinte semmi sem maradt. 

Mit kezdenénk mi egymással? Hogy lennének közös dolgaink, közös emlékeink? Miből építkeznénk? 

Ha Neked mindenről eszedbe jut valaki, én meg mindennél arra gondolok, hogy vajon ki? 

November 2. Hétfő 

Azt mondtad, a főzés mindkettőnk részéről csak kompenzálás. Már nyitottam a számat, hogy tagadjam. De nem tudtam, mert így van. Kompenzálok. 

De te mit? Miért csinálod? 

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor újfent közölted, nem tudod meddig bírod még ezt. Talán hónapok, talán a holnap. 

Nem akarom, hogy vége legyen. Tudom, hogy döntenem kell, de nem vagyok még készen rá. 

Úgy érzem tényleg szeretsz. Hogy tényleg fontos vagyok neked. 

De mindig vannak kérdések: 

Vajon ezt érezted régebben is, mikor inkább haza küldtél éjjelente? 

Valóban ezért nem kívánsz engem? 

Vagy csak ezekkel akarsz finoman rávenni, hogy önként magam távozzak? 

Hogy most is van-e pár önpátyolgatásért tartott leányzóval folytatott csevegés a tarsolyodban? 

Hogy el tudnád-e őket engedni a kedvemért? 

November 3. Kedd 

Egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy megkereshetném a noteszt is, amibe a meghúzott nők neveit firkantottad egy időben. 

Vajon felírtál engem is? Kik lehetnek még rajta? 

Vajon a talált és szerteszét eldugott óvszerekből - amiken balhéztunk - tényleg egy sem hiányzik? 

Végig futtattam a szemem a szobán. Megakadt a tekintetem a férfi létre szokatlanul gondosan megvetett ágyon. 

Néztem a helyem, ami lassan a jobb oldal lett. 

Vajon kik fekhettek itt előttem? - újra belém nyilalt. 

Talán jobb, ha nem is tudom. Sokat már így is bánok. 

Hiába, hogy előttem... 

vagy én vagyok velük egy színvonalon, vagy ők velem. Egyik sem tetszik. 

Estére készültem hozzád. Egyre nehezebben megy már ez nekem is. 

Nem jó ez így már senkinek sem. 

Döntenem kell. De miben? - jött a felismerés. 

Hogy mi is a kínálat? Mi a kék kapszula? 

Nem mondtad egyszer sem, hogy mit akarsz velem...? 

“Ma munka közben megkívántalak”- ezt mondtad nekem. És én úgy örültem ennek a mondatnak, mint kutya a gazdájának. Repesett a szívem, hogy gondolsz rám, hogy eszedbe jutok, hogy akarsz. 

És közben elszomorodtam, hogy ez nem tényközlés, hanem hír. Mert eddig nem így volt. Már egy ideje nem így van. És az amúgy is sebezhető, kis hiú lelkemnek ez megsemmisítő.  

Kemény harc árán kaptam tőled ezt a mondatot. 

Akartál te már olyanokat, akik meg sem ütik a lécet. 

Akkor mi a baj velem? 

Tudom, hogy nem egyedül járok, és megkértelek, hogy ne csalj meg, meg a stressz is sok volt, de tényleg ez a baj? Nem a vonzalom hiánya? 

Pedig hallgattam és nem szóltam, nem kérdeztem, amit akartam, nehogy csak még távolabb került tőlem. 

De tudod, otthon meg vár rám a Másik. Aki királynőjeként szeret és izgatja őt minden porcikám. Ott nem kell küzdenem. 

Én mégis megveszek érted. 

Talán pont ezért. 

Pszichofaszságok és Freud. Hogy basznák meg. 

Más vagy éjjel és más vagy nappal. 

Vajon csak betépve vagy képes szeretni engem? 

November 4. Szerda 

Nem tudom, milyen érzés lehet ez neked, hogy csak lopva tudsz hozzám érni, úgy hogy senki se lássa. De úgy gondolom borzalmas. Mert nekem az. Még, ha sokszor úgy is érzem csak magunkat védjük vele, oda-vissza. 

Évek óta ketyeg a fejemben a gondolat, hogy ez így talán nincsen rendben. Hogy valami hiányzik. 

Hogy majdnem passzol, csak egy hajszál, nem mégsem. 

Azt hittem ez a felnőttkor. Hogy ezt érzi az ember egy rendes, érett kapcsolatban. Némi megszokást és tétlenséget az örömök mellett. 

De mi van ha nem? 

Azt hittem a világon nem létezik olyan férfi, akire én igazán vágyom. Mert természetéből adódóan csak vagy ilyen vagy olyan lehet. 

Akiknél nagyobb volt a vágy, mint a szándék, csak jöttek és mentek. 

Ahol szándék volt, ott apránként kellett megtanulnom milyen is szeretni. Őszintén, tiszta szívből. 

Aztán egyre jobban és jobban vonzódtam, okokat keresve, hogy hozzád érhessek. 

Mire nyilvánvalóvá vált számomra, hogy beléd szerettem. 

Nem tudom hogy ebből mennyi a fátyolos szerelem és mennyi a való. 

Vajon azért jöttél, hogy mindezekre ráébressz? 

Vagy ez is csak az önpusztító énem, hogy olyan után futok, aki a büdös életben nem fog úgy érezni, ahogy én? 

Ha nem megy a 3? Melyik kettő megy? 

A három is csak érvelés volt? Logikus magyarázat az igazság helyett? 

Vajon beléd vagyok szerelmes vagy az eszményképbe, melyet rólad alkotottam? 

És te melyikbe? 

Minden kezd széthullani. 

Tíz év boldog év- a nagy része ha szigorú vagyok- és egy eltervezett jövő; egy ígéret, amit én tettem, most szertefoszlani látszik. 

Ha nem is miattad, de általad. 

Félek. Rettegek. 

Mi lesz, ha mindent elveszítek? 

Beszélni akarok veled. Hallani a válaszaid, elmondani a kérdéseket. 

Mihez kezdenél velem? Mit akarsz tőlem? 

Mi van a hegy túloldalán? 

Nekünk mi a mi-lenne-ha? Mit jelent a te+én? 

Délután átolvastam minden régi beszélgetésünket. 

Úgy akaszkodtam rád az első jó szavad után, mint fuldokló a felé nyúló kézbe. 

Nem is te akartál engem, hanem én téged. Bárhogyan. Te csak kaptál az alkalmon. Ami mostanra vált igazán nyűgössé. 

Ezért nem számított neked -hogy még azután is randizz, mikor elárultam magam neked. 

Hidd el, tud ez is úgy fájni. Ha így kezdtük az egészet, ugyan mi vége lehet? 

November 5. Csütörtök 

Nem voltam még a helyzetedben, nem tudom, hogy valóban a harmadik fél szerepe váltja-e ezt ki belőled vagy a közöny. 

Néha megmagyarázom magamnak, hogy neked több lemondással járok, mint örömmel és ez frusztrál téged. 

Néha meg azt, hogy ennyire autonóm a személyiséged. Vagy az enyém igényli ennyire (túlzottan) a törődést. 

Úgy döntöttem nem kereslek. Hagyok teret. Ha akarsz megteszed. 

Olyan ez az ablak, mint egy átjáró egy másik világra. 

Beszélgettünk. Szóba került a koko - hogy te a méltóságod, én meg a magad tiszteletét nézem. 

És persze a szex is téma volt megint. Megkérdezted mikor voltam a Vele. Azt feleltem múlt szerdán. (Később jutott eszembe, hogy e hét kedden. Összefolynak a napok.) 

Azt mondtad, kicsit jobb, hogy nem közvetlen utánad, de ez a baj. Hiába tudtad, mibe sétálsz bele. 

Megöli benned a szenvedélyt. 

Volt egyáltalán? És ami volt, az tényleg miattam vagy csak a helyzet szülte? 

Megmutattam, mit írtam rólad, milyen nekem veled a szex. 

Azt mondtad neked is ilyen volt velem, de márciusban. Elmúlt.

November 6. Péntek 

Délután már rákérdeztem mi van veled, egész nap alig beszéltünk. 

Azt írtad, pont haza értél, iszol egyet és jössz. 

Már sötétedett, mikor megérkeztél. 

Elmondtad mennyire kiábrándult vagy, hogy nem tudod mihez kezdj, hogy hiába kaptál fizetést, nem élvezed amit csinálsz. 

Már fogalmam sincs miből indult, de Vele összevesztünk. 

A múltbeli dolgok is mindig előkerülnek. Vajon képes leszek egyszer ezt elengedni? Hogy ne okoljam amiért maradtam? 

De a fő gond, amit a legnehezebb volt kimondani neked is, neki is és magamnak is: a szenvedély - az hiányzik. A te javadra. 

Legalábbis azt hittem. 

November 7. Szombat . 

Koncentrálnod kell, hogy velem tudj lenni. 

A tűzijáték után, csak kiéget ez az érzés. 

Érdekelt van-e a fejedben olyan, hogy mi - te meg én. 

Létezik - azt felelted. De nem akarod kifejteni. 

Az ágy szélére húzódva aludtam el, csendes kétségbeesésben.

November 8. Vasárnap 

Mielőtt eljöttem volna kibukott a téma. Amit estig kerülni akartál. A hogyan tovább. 

A lehetséges verziók. 

Beszédes, hogy elsőre a nyitottságot hoztad fel. 

Hogy engedjelek szabadon. 

Nem lennék rá képes. Belehalnék. 

De hogy is gondolhattam, hogy másként lesz. 

Akiben ekkora vadászösztön van, nem zárható be egy monogám kapcsolatba. Az a csoda, hogy erre a fél évre ez sikerült. 

Hogy lehetek ennyire naiv...hogy gondolhatom, hogy majd pont értem lesz ez másképp. 

Mint azok a gyenge nők, akik így vannak vele “majd értem megváltozik”. 

De én nem akarlak bezárni. 

“Kit, mit nem vagy képes elengedni, használod csupán.” 

És a százszor eltöltött pillanatok. Mindent csináltál már mással. Nem maradt semmi sem. 

Nem tudtam szólni semmit, még kérdezted is mi a baj. 

Elmondtam neked ezeket újra, bővebben. 

Az írás kettőnké, azt mondtad. 

Legalább egyetlen dolog. Az is több, mint a semmi. 

Vajon miért nem kampányoltál magadért nálam? - jutott eszembe és hangosan ki is mondtam. 

Nem próbáltál rábírni, hogy válasszalak. 

Sőt, sokszor mintha ellenkezőleg tettél volna. 

Azt felelted, hogy ne okozz csalódást. De a te fejedben a mi-ketten van első helyen.

November 9. Hétfő 

Aludtál éppen. Felébresztettelek. Bebújtam melléd. 

Együtt kucorodtunk. 

Mikor magadhoz tértél, mesélni kezdtem. 

Végig hallgattad, felvázoltuk a lehetőségeket. 

Aztán jött a tehervagon. 

A női hetedik érzék. Hogy az Anna megérezte a veszélyt. 

A Vele már olyanokról beszélünk, hogyan működnénk külön. 

Mire dönteni akarok, a sors megteszi helyettem. 

Tudom, nem így hiszed. De én igen. Úgy hiszem beérett végre nála is, amire eddig vártál. 

Nem akarom tudni, mikor mész. Ne keress, ne is szólj. 

Azt hiszem rajta kívül senki sem képes ilyen közel kerülni hozzád. 

Nem tudom hogyan hatna rám az állandó jelenléte közöttünk, mint egy védőhártya. Hogyan tudnám kezelni? 

Biztos el nem tiltanálak, annak semmi értelme. A részed. 

Talán megismerném. De erre nem hiszem, hogy sor kerül. 

Tudod, ezt meg én jatszottam már le túl sokszor. A nő, aki csak barát. Aztán valahogyan mégis mindig több lesz. 

Hiszek neked, hogy nem fekszel le vele; hogy tartotta a nőkbe vetett hitedet. 

De egy ágyban aludni valakivel, akiért odavagy, olyan intim és bensőséges helyzet, melyet semmi és senki más nem adhat. 

Itthon nem mondtam erről semmit. 

November 10. Kedd 

Nem harag ez. Inkább csak távolságtartás. Mesterségesen taszítalak, hogy ha menned kell, ne fájjon annyira. Túl akarom ezt élni. Ha közel engedlek tudsz csak igazán bántani. És ha mész, ha csak ennyit voltuk, úgy érzem egy részem eltűnik. 

És közben azon járt a fejem, vajon mikor mehetsz. Hozzá. 

Előre megkérdeztél tőlem mindent, hogy tudj neki mit mondani. Hogy tudd a jóváhagyását kérni rám. 

Ez valahol annyira szánalmas, rám nézve, hogy azon már nevetnem kell. 

Nem fogja megadni. Te vagy élete szerelme. És neked ő. A tökéletes. 

Engem besuvasztasz majd a többi közé, a kacatosba. 

Csak bezártam egy ládába mindent itt a fejemben és hátratoltam a legbelső sarokba. Ennyire telik most éppen, hogy ne pusztuljak bele az overthinkingbe. 

Azt kértem, hogy ne keressük egymást és nem megyek hozzád. 

Így csak minden második gondolatom vagy te. 

Hívtalak, hogy gyere be, nem akaródzott. Inkább azt kérdezted este mennék-e én. 

Nem tudtam mit mondani. Ugyanazt éreztem, mint előző este. 

“Ha azt mondaná sem jönnék úgy haza.” 

“Ha tényleg ezt akarná, már rég nem lennétek kapcsolatban.”

November 15. Vasárnap 

Vajon meddig tudsz még rám várni? Vajon tudsz-e rám várni? 

Úgy érzem, életem végéig bánnám, ha meg sem próbálnám veled; még ha félek is tőle. 

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mi jól tudnánk együtt működni - beszéltünk is róla már párszor. 

Hogy itt és így, ahogyan most vagyunk ez menne... 

De akarok veled lenni. 

De nem érzem, hogy itt az ideje. Annyi minden mástól is függ. 

Mikor mentem, örültél nekem, aztán csend lett. Azt mondtad, most így jó, nyugalomban. 

De tudtam, hogy közben felzabál a káosz. És benne vagyok én is. 

Eszembe jutott, hogy vajon kívánsz-e még engem. Vagy mást. Hiányzik-e a szex, és ha igen hogyan? 

Megint a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem ezt is csináltad-e mással, de nem akartam hallani, hogy igen. 

Soványka a mi listánk. 

Azt mondtad kevés időt töltök veled, ezt kapom itthon is. 

Érzem, hogy elfogyok. 

Amikor elindítottuk mindezt, tele voltam energiával és ment minden magától. 

Most úgy érzem, mindenhez kevés vagyok. 

Mellette biztonságban és nyugalomban érzem magam, amiben sosem volt részem. 

Melletted azt érzem, a világ csupa meglepetés és kaland. 

Ha feladom érted őt, de te és én nem működünk, mindent elveszítek. 

Szeretem őt. Tíz éve a társam. Ismer és mégis szeret. 

Előtted még mindig próbálom a jobb-én-t adni. 

És közben nálad én sosem lehetek az első. 

Megérdemled, megérdemeljük, hogy ne hazudozzunk egymásnak. 

Minden nap leírom az érzéseim, kétségeim, sötét gondolataim neked címezve, de sosem jön rá válasz. 

Ezzel is csak egy újabb frontot nyitok az életemben, ahol azt érzem nem felelek meg. 

Ezzel se neked, se neki. 

Pedig aminek indult, abban őszintén hittem. És most is úgy érzem, hárman egy fedél alatt jól tudnánk működni. Nem így szétdarabolva.

2020. november 19.

Ő azt mondja, csak az imponál , hogy egy 10/10 pasinak kellek. 

De ez olyan hihetetlen. 

Mert pont ezért a sok kétely. 

Pont ezért nem érlek el igazán sohasem. 

November 21. Szombat 

Hogy ma mit írnék neked? 

Hogy nem akarok többet menni hozzád. 

Hogy szánalmasnak érzem magam, amiért utánad futok. 

Nem ismered be magadnak sem a nyilvánvalót. 

2020.11.21.

„Mielőtt elszáll az ihlet... „

Majd ezzel is önkínzom magam, ahogy a többi hasonló mondattal. 

Így tudsz már csak hozzám érni. 

Mit akarok, de tényleg? Mit erőlködök? 

November 28. Szombat 

Az elmúlt pár nap sok fajta kérdést elém dobott. 

Például, tegnap hajnalban, mikor nem tudtam aludni, azt, hogy bár rettegek a magánytól, valójában egész életemben abban éltem. Társas magányban. Csak gyerekként még nem tudtam a nevét annak a furcsa szorongató érzésnek. 

Afelé kell menni, amitől a legjobban félünk. Mi van, ha bedobom magam a mélyvízbe? 

Egyedül lenni. 

Ki vagyok én akkor? 

13 éves korom óta esem egyik kapcsolatból a másikba. Minimális önismerettel és öntudattal, fel nem dolgozott traumákat cipelve, melyeket önmagamon kellene átdolgoznom, a párom helyett. 

Itt a bibi. 

Kimaradt az én-korszak. 

Neked megvolt ez többszörösen is, azt hiszem. Az más kérdés, hogy talán hasznosabban is tölthetted volna. Nők helyett önmagadra. 

Nem tudok én se semmit jobban, nehogy azt hidd. 

Eleve kudarcra ítéltetett. 

De akkor is! Én akkor is! - áll megfeszülve a makacs énem durcásan, zsebre dugott, ökölbe szorított kézzel. 

Hogy én akkor is megmutatom neked, hogy nem hiába hittél bennem - a majd’ utolsó nőben -, hogy építeni, nem rombolni jöttem. Hogy én nem az vagyok. 

Azt talán észrevetted-e kedves, hogy ő mennyiben irányítja az életed? 

De ki kérdezett engem? 

Hát te. 

November 24. Kedd 

Forog a fejemben a mondtatod, hogy Te ezt nem tudtad volna megtenni. Hogy így kötődve valakihez, megoszd őt. 

Március óta élünk ebben a megosztásában. Akkor vajon mit jelenthettem neked, eddig a pillanatig? 

Ő képes volt erre. És szerelmezni is. A te ellenedre. 

A legnagyobb ellenérvem magamnak veled szemben, hogy számodra sosem lehetek az egyetlen. Már halovány elméleti szinten, a lehetősége sincsen. Vagy így, vagy úgy, de hárman élünk egy kapcsolatban. Úgy kötődni valakihez érzelmileg, hogy másnak arra esélye sem lehet - ugyanarra a mély posztra, az egyetlenre, az igazira - a vállalkozó személy részére öngyilkosság. 

A tanácsaimat sokszor irányításnak vetted, rám sütötted a régiek bélyegét. 

De most te akarsz engem irányítani, azzal, hogy döntésre kényszerítesz. 

De még mindig, a türelmetlenséged ellenére sem mondtad egyszer sem, hogy téged válasszalak, hogy hagyjam, hogy boldoggá tehess. 

Tudom, milyen követelőzően hangzik ez így most. De fordítva én kérnélek. 

Talán azt akartam hogy valaki kilépjen és döntsön helyettem, és így nem hibáztatom magam majd később azért, ha mégis megbánom a választásom. 

Biztonsági játék. Egész életemben azt játszottam. Talonban tarthatnám a Tomit, hogy ha veled nem jön össze, legyen aki szeret. De az végképp nem fair. Hogy kérhetném őt erre? Hogy tehetném ezt veled? 

Tiszta lappal te meg én. Amit mondtál is. Milyen keserűséget okozna, hogy tudjuk, ezen az egészen köztünk valaki elszenvedett? Jobb lenne a nulláról. 

Életeket befolyásol egyetlen bólintás. Nem csak a sajátomat. Mindkettőtök olyan életszakaszon megy át, melyben szüksége van valakire, aki szereti és támogatja. Az most jelenleg én vagyok. Nem tudnék együtt élni azzal, ha valakinek tönkretenném biztonságát azzal, hogy lelépek. Szánalom és kényszer nélkül mondom ezt. 

Nem itt, nem így. Ez jut eszembe sokszor. Hogy mi nagyon összepasszolunk. Csak nem itt és nem így. 

Nem lehet egy vadállatot bezárni. Szabadságában képes csak életben maradni. Csak láncok nélkül teljes. 

Amíg nem vagyok a helyemen az életben, talán semmit sem élvezek igazán. Semmit sem tudok értékelni. Lehet ezért nem tudom Őt, lehet nem tudnálak téged sem úgy, ahogy azt lehetne. 

Felcserélődött szex köztünk. Nem fekszem le a vőlegényemmel, csak veled. De az természetes lett. Fordítva pedig már nem. És bűntudatom van, ha lehetne, feléd. Hogy tèged csallak meg, a szeretőmet. 

November 27. Péntek 

Mindig annyit adott neked, hogy éppen elég legyen, hogy vágyj rá. És magának is csak ennyit engedett belőled, kizárta és elengedte a sok nőt, akikkel közben vigasztaltad magad rá várva. 

Igazad van, sokkal okosabb mint én. 

Én belecsaptam a közepébe. Mert azt akartam, az életem része légy. 

Nem lehet ezekkel együtt élni. 

Azt mondtad, ha bele akarok nézni a telefonodba, inkább kiviszed magaddal. 

Vajon mit találnék? 

Haza kéne húzni, egyedül lenni. Aztán el innen a környékről, messze minden nehézségtől. 

Nem vele, nem veled. 

Talán létezik valahol kettőtök közt félúton valaki, aki hozzám is tökéletesen passzol. 

És nem kell magamnak, a külvilágnak folyton bizonygatnom. 

Talán azért vagyunk egymásnak, hogy életünk egy nehéz szakaszán átsegítsük a másikat. A figyelemelterelés. 

Vagy az utolsó nagy pofon egymásnak, mely a jó útra térít bennünket.

2020.11.30.

Te magad mondtad, hogy mi talán pont ettől működünk jól. Hogy neked is ott van, nekem is ott van a másik. 

December 11. 

Csak gyere haza, kérlek! 

December 12. 1:14 

Írnék neked, hogy boldog szülinapot, hiszen atfordult a naptár . 

De nem merek. Nem érdemes. 

Nem kerestél, pedig azt mondtad.

A születésnapodon más mellett ébredsz. Mert ő az, aki a legfontosabb az életedben. Más sose juthat a helyére a szívedben, ezt értsd meg végre. 

Hogy közel egy év után is csupán ennyit jelentek neked, ha ő feltűnik a színen, ha vele vagy. 

Én ezt nem tudom csinálni. 

Leírom, de olvasni már úgysem fogod. 

2020.12.17.

Én szeretném, ha megértenéd, hogy nem azért volt nekem nehéz döntést hozni, mert nem szeretlek. 

Hanem mert én a vőlegényemet adom fel érted. 

Neked mégis csak ő az egyetlen ellenfeled, míg nekem rengeteg van. 

Nem tudok ezekkel mit kezdeni. 

Sokszor úgy tűnik, tehernek érzed, ha bizonyítanod kell felém, hogy szeretsz, miközben nekik folyton jelzed mennyire fontosak. 

Félek, hogy a te részedről mi sosem leszünk csak ketten. 

És én nem szeretnék az lenni, akivel kárpótolod magad. 

Szépen kérlek, hogy gondold át, valójában mit jelentek én neked.