Sosem másokban csalódom. Csak a saját ítéletemben.
Hiszékeny vagyok. Hisz mit várhattam attól, akinek a családjában hagyomány a megcsalás.
Gyenge vagyok. Gyenge vagyok, hogy elhittem neked a bocsánat kérésedet. Hogy elhittem, te vagy az egyetlen férfi a világon, aki semmilyen formában nem teszi ezt meg velem. Kicsit sem. És gyenge vagyok, hogy most nem tudom neked azt mondani, hogy tűnj el az életemből. Félek most, ezzel követem el életem legnagyobb hibáját. Félek, hogy a sebet, amelyet okoztál, ha beheged is újra feltéped majd később. Mert ott már vékony a bőr és könnyen felszakad.
És gyáva is vagyok. Mert tudom, hogy mindezek ellenére, hogy minden ellenére te vagy nekem AZ A FÉRFI. Aki nélkül bármily jó is az életem, mindig hiányozna valami a tátongó űr helyén a szìvemben, amit magad után hagysz, ha elmész. Mert tudom, ha mi elválunk, az nem olyan lesz, mint a filmekben, hogy pár év múlva újra összefutunk, újra összejövünk... A valóságban ez sosem így történik. A valóságban miután szakítunk, te megismersz egy kedves, ám naív lányt, aki bármit elhisz neked( úgy, ahogy az elején én is) és hagyja hogy éld a magad életét mellette, de mégis külön. Én pedig hosszas keresgélés után találnék egy srácot, akivel bár annyira nem nagy a szerelem, de jól ellennénk ketten, mint egy kompromisszumos együttélési szerződés alanyai. S bár én mindvégig rád várnék, te sosem jönnél többet értem. Mert neked mindegy, hogy kivel vagy boldog. nem a személy számít. Ez a nagy baj.
Gyáva vagyok, hogy a félelmem felfalni készül a lelkemet és én okos fejjel hagyom neki, mert az biztonságosabb. Igaz, unalmasabb is. És szürke.
Gyenge vagyok, hogy nem tudok felülemelkedni a saját magam okozta gondjaimon, pedig már szándékosan emelem a terhet, hogy összeomlok alatta, mert a gondolatok a legveszélyesebbek. Úgy ölnek meg szépen csendben, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy már tényleg nem maradt semmid.
És gyáva is vagyok. Mert tudom, hogy mindezek ellenére, hogy minden ellenére te vagy nekem AZ A FÉRFI. Aki nélkül bármily jó is az életem, mindig hiányozna valami a tátongó űr helyén a szìvemben, amit magad után hagysz, ha elmész. Mert tudom, ha mi elválunk, az nem olyan lesz, mint a filmekben, hogy pár év múlva újra összefutunk, újra összejövünk... A valóságban ez sosem így történik. A valóságban miután szakítunk, te megismersz egy kedves, ám naív lányt, aki bármit elhisz neked( úgy, ahogy az elején én is) és hagyja hogy éld a magad életét mellette, de mégis külön. Én pedig hosszas keresgélés után találnék egy srácot, akivel bár annyira nem nagy a szerelem, de jól ellennénk ketten, mint egy kompromisszumos együttélési szerződés alanyai. S bár én mindvégig rád várnék, te sosem jönnél többet értem. Mert neked mindegy, hogy kivel vagy boldog. nem a személy számít. Ez a nagy baj.
Gyáva vagyok, hogy a félelmem felfalni készül a lelkemet és én okos fejjel hagyom neki, mert az biztonságosabb. Igaz, unalmasabb is. És szürke.
Gyenge vagyok, hogy nem tudok felülemelkedni a saját magam okozta gondjaimon, pedig már szándékosan emelem a terhet, hogy összeomlok alatta, mert a gondolatok a legveszélyesebbek. Úgy ölnek meg szépen csendben, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy már tényleg nem maradt semmid.
Neked ez egy játék, amit én véresen komolyan veszek. És ez is nagy baj.