Szerelem...

Hogy lehet az, hogy folyton a fejemben vagy...hogy mindenről az eszembe jutsz? Mint egy állandó háttérgondolat. Egy döntés, amire csak halogatom a választ. Csak választanom ne kelljen. Most az egyszer a szìvem fél annyira, hogy hagyja az agyam tiltakozását.
Tudom, hogy amit elkövettél nem nagy bűn. Hogy férfi vagy és a férfiaknak szükségletük a kaland. Mégis mocskosul beleszakad a szívem. És közben mégsem. Mert tudom ki vagy. Ismerem és néha még látom a srácot, aki autókázott velem hajnali 2-kor.
Mintha már kívülről látnám magam. Újra visszakerült a teljes maszk, ami mindig csak arra vár, hogy valaki levegye. A lány, aki türelemmel és megértéssel kezeli, hogy bár már egészen megkedvelte, sőt megszerette a srácot, hogy szeretete idővel imádattá is válna, a srácnak ( ennek sem) nem ő az, aki különleges. Az igazi. Mert ez a lány szentül hisz benne, hogy létezik. És csodálattal és érdeklődve hallgatja, amint a fiú róla beszél. Róla. A lányról, akit örökké szeret. Múltba és jövőre egyaránt vonatkozóan.
Szeretnék már egyszer én lenni Az A Lány. Akit örökké szeretnek. Nem pedig az ( még mindig), aki az ágyon/ az utcán/ a lépcsőn/ a bárban/ a kocsiban ülve figyeli a történetet. És vár.
Most akaratlanul is belegyalogoltam valakiknek a történetébe, úgy, hogy csak voltam és nem tettem semmit. Talán ez volt a baj. Nem tettem semmit, csak szerettem aki engem félt szeretni.
Lehet, tényleg mindenkinek van igazi. Csak lehet, hogy neki nem mi vagyunk azok.
Az élet egyetlen értelme minden sejtedben szeretni. Hogy lehet mégis ilyen igazságtalan velünk. Hogy piszkos játszmákká alakíttatja velünk a legtisztább érzést a világon.