ez van :(

sose ment hogy ne mutassam ki amit érzek...persze ha nagyon kellett valamennyire tudtam leplezni...valamennyire...ha örülök úgy érzem meg kell osztanom másokkal hátha ők is örülnek...ha sírok?...nem szeretek egyedül sírni mégha jó is lenne néha...azt akarom hogy legyen aki megvigasztal...mint egyszer álmomban,mikor egyedül álltam egy terem közepén és odajött hozzám...megölelt és a fülembe súgta...minden rendben lesz...és bár csak egy álom volt...egy tudatalatti kép...mégis azóta elkísér ha sírnom kell...vagy az a másik mikor bőgve törtem át a tömegen...csak menekülni akartam ...el innen!...és egy idegen csak odaszólt...ne sírj...biztos nem érdemes!...sírni lehet,de nem érdemes?igaz?!...pedig néha csak az segít...patakzik a könnyem,vérzik a szívem..de a forró áradat elmossa a bánatom...a fájdalmam...csak sírni...csak bőgni...mint egy mackóját vesztett kisgyerek....egyedül a vaksötétben,míg elringat a zokogás..s másnap felébredni boldogságban,biztonságban,nyugalomban...egy új reggelen...egy új életben...
Néhány dolgot azért vagyunk képtelenek kimondani mert nem tetszik a hangzásuk...hiába hajtogattam magamnak h igenis hiányoztok...csak most jutottam el addig a pontig hogy fel is fogjam,el is higgyem és ne féljek annyira hogy bevalljam...h nem lesztek többé velem...hogy elvesztettem 3 olyan barátomat akik nagyon is sokat jelentettek...hogy tudtam így megváltozni akkor?...és azt hinni h helyes amit teszek?...azóta nem beszélünk...és talán már nem is fogunk...mert én nekik kurvára nem jelentettem semmit...szánalmas...de ez van...meg az hogy most megint szomorkodom...bassza meg!