Hogy bírjam ki,hogy ne szóljak hozzád? O.o
Annyi gondolat van bennem..úgy elmondanám..de hiába..úgysem hallod..Elérted,hogy megszeresselek...aztán bevágtad az ajtót...és én kint maradtam...hogy legszívesebben a képedbe üvölteném,ahogy kifér a torkomon...hogy gyűlöllek...De te is tudnád,hogy ez nem igaz!...Esélyt sem adtál,hogy tízig számoljak...tudtam jól aznap éjjel,mikor a kezed fogtam,s mégis elküldtelek,hogy az lesz az utolsó...az utolsó nap,amit úgy töltök veled...bár ne tudnál elengedni...de engem eltudsz...Talán igazad van és sosem voltam még igazán szerelmes...de tudod már nem is akarok...Az én szívem abba belerepedt,hogy egy barátom itt hagyott...Nem ígértél semmit...nem esküdtél meg,h örökké velem leszel és szeretni fogsz...Nem is kérem tőled vagy bárki mástól sohasem...De elküldtelek és te szó nélkül itt hagytál...nem harcoltál szemernyit sem..pedig azt hittem számítok...hogy majd egyszer tényleg vissza akarsz jönni...de te is tudod,h nem fogsz,bármennyire is könyörgök itt belül,h maradj...bármennyire is kívánom tiszta szívemből,h ne menj!...Hogy felelsz,ha kereslek,h visszakérdezel az üzenetekre...számítható küzdelemnek?...Válaszolsz mert illik?Vagy válaszolsz,mert van helyem??....Eltört itt valami legbelül..csak így hangtalan némán...s a padlóra zuhant...nem nyúlok utána csak nézem ahogy tovább gördül...lassan fájdalmasan...a lábad elé..s te is csak nézed...hagyod leesni..tényleg nem lépsz túl rajtam?!...Itt nem az a lényeg hogy így vagy úgy..hanem hogy szerettelek...szeretlek...csak szavak szavak hátán...Nehezen lehet azt elmagyarázni,hogy én túl könnyen és mégis túl mélyen vagyok csak képes szeretni...beleadom szívem lelkem...minden tétem...mondtam...mégha pofára esek is...s igen,ha elvesztem belehalok mindig egy kicsit...de attól még a következőbe ugyanolyan lelkesedéssel sétálok bele...önfejűen,tele félelemmel...Magam mögött hagyva a múltat..bár tudod néha mégis bele merengek...hogy volt az a srác és voltam ott mellette én...és az az út amit közösen jártunk...kézen fogva,csókolózva sírva és/vagy nevetve..az az út amire egy szakítással,egy búcsúzással örökre lakat került...hogy volt ott egy életem...valakivel...és olyankor elkap a zuhatag,felkavarodik a gyomrom,s megsiratom az a srácot azt az életet,amit ő most mással jár...helyettem...Aztán egyszer csak elfogynak a képek és vége van a filmnek...Felvillannak a fények és ott áll valaki-,aki legutóbb te voltál-és hoz valami újat és szépet,hogy együtt nevessük ki az életet...S én titokban azt kívánom:te most már légy az, aki marad!...Aztán eltelnek a napok..az örömöt felváltja a bizonytalanság és a bánat érzése...a mosolya lehervad,már épp mint az enyém...a tekintete üres lesz,nem mesél már többet nekem...Lassan...vergődve,zokogva,üvöltve...olykor mégis csak némán tűnődve...hagyom hogy fájjon...belenyugszom...csak tompa emlékeket hagyok,miken jókat mosolygok...hogy puszit adtál a talpamra,hogy összekócoltad a hajam,hogy megnevettettél,hogy hülye-lánynak hívtál,hogy te pedig csak lánynak és az úttesten ülve nézted velem a csillagokat...szüretelted a rózsákat,s ha elhagytam újat szedtél...még mindig nem tudok megállni a görkorin...és már a rózsaszezonnak is vége...papír és toll híján a billentyűzetet áztatom...hát nem sírtam még el minden könnyem...