Azt hiszem egyelőre vége...
Bezártam egy ajtót,s most kopogtatnak rajta...a réseken át átfújja az illatod a szél...hogy megmaradt bennem...Csak állok némán...s nem tudom,hogy miért...Mitől fájnak neked a szavaim?...Leperegnek a könnyek az arcomon...hideg van...érzem,hogy forrón marják a sós cseppek...Ilyenkor úgy hiányzol,hogy megnevettess...Bár még a barátom lennél...aki nem csókol meg...nem alszik velem...csak megölel és rám mosolyog...Igazad volt,mikor azt mondtad,nem tudnál még az lenni...s dühös voltam rád,amiért ezt tudtad...túl friss volt a seb...nem akartam,hogy beforrjon,csak tűnjön el...Ki akartalak lökni az életemből...közben mégis két kézzel kapaszkodtam beléd...fogtad a kezem...De már elengedheted...hagyd hogy tovább lépjek...Csak néztelek...s nem beszélhettem neked...Pedig hozzád szól minden néma suttogás...érted kiállt a hangom...néha mikor egyedül vagyok és rám telepszik a magány...egyedül hagy vele az élet...szemtől-szembe...akkor üvöltök leginkább...De nem bőgök már..mint egy mackóját vesztett kisgyerek,ha kipukkan a szappanbuborék...Elfáradtam...elaludtam...Álmomban még most is itt vagy...néha ha hívlak...mellém ülsz a lépcsőre...s minden olyan egyszerű lesz...egy őszinte mosoly a szám sarkán...