Már nem hallom a hangod,amint hozzám szól...pedig időként,kellene,h beszélj még...De már elfogytak a szavak...elhalkult az utolsó dallam is...amit velem énekeltél...Hiányzol...de már nem vagy jelen...csak egy cafat...egy apró papírfoszlány...egy homályos képfolt már csak az arcod előttem...elmosták a könnyek...Mikor csak ültem ott a padon egyedül...magam sem tudom kire,mire várva...Talán arra,aki végig simít az arcomon,magához húz,hogy ne sírjak...és én akkor úgy érzem,értékes vagyok...De csak ültem ott...előrehajoltam és megindult az áradat...Felszakadt valami itt belül és csak folyt szerteszét...Néma sikoly a hangja...üvölt ahogy bír...vkinek,mindenkinek...de nem érdekli a válasz...Bevágtam az ajtót...hátra hagyva mindent...téged,őt,őket...a történteket...a történeteket...a tiédet...az enyémet...Gyönyörű este volt...megőrzöm a szívemben...h ott ültünk a motoron...csak mi ketten...Megtanítottál motorozni...Csak egyszer nyújtottad a kezed...elfogadtam...s én aludtam utoljára a pólódban akkor...Bélám,emlékszel?...Hogy hideg volt és az öledbe húztál,nehogy megfázzak...és csak mesélted őt,magad,titeket...hirtelen már nem úgy néztem rád...csak barátként,aki azt szeretné,h boldog légy...vele...ha ő kell hozzá...Csak fogd meg a kezem,és ne hagyd,h sírjak...h fájjon...h sorokat írjak... mert visszahúz a múltam...De talán van egy ilyen önvédelmi rész bennem...ami azt mondatja velem...h észre sem vetted,h eltűntem...hogy nem hiányzom szemernyit sem...?...Hogy hagyj magad után egy pergő rózsaszirmot!...