Itt maradtam az éjszakában. Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában.
De. Feltűnt.
Bent. Csend.
A béke itt kezdődik.
Bent. Csend.
De ez a csend néha öl.
Ha azért van némaság, mert bent ragadt minden kimondható gondolat...és érzelem...és kín...
Ha nem tudom szavakba önteni, megformálni, megfogalmazni és közölni...
Ha csak tekerem őket körbe-körbe a végtelenbe...a végtelenségig...
Ha nem segít a sóhaj...a tekintet...a gesztus...az írás.......a sírás.
Fejben könnyebbnek tűnt.
Pedig esküszöm nem játszottam le előre semmit.
Nem tudom, hogy félek-e tőled
Szelíd vagy, és veszélyes
Nem biztos, hogy visszajössz, ha kiengedlek
E furcsa szívből, ahol meghúztad magad
Az emberek gonoszak.
Ítélkeznek és manipulálnak.
És félreértenek.
Engem. Engem mindig.
Mosolyka, mi? Hogy az a kibaszott irónia...
Én csak felhőtlen eget akartam. Én csak napsütést akartam. Én csak tavasz-illatot akartam.
De hóvihar jött...nem a tavasz.
És én akartam azt a hóvihart.
A legszebb részét.
Az üveggömbe zárt örök telet a virágzó fákkal és a tavasz-illattal....és nem egy olvadó árva pelyhet.
Ezt az embert nekem szeretnem kell. És ezt az embert én szeretni akarom. Ahogyan csak tudom. Ameddig csak tudom.
Ez járt a fejemben. Ez a négy mondat. Oda-vissza. Oda...vissza....oda...vissza....oda......... meg vissza.
De szikla lettem a lufid alatt. Kavics a talpad alatt. Szösz a makulátlan, fekete szövetkabáton.
Mert a valóság engem is visszarántott.
De én nem leszek szikla, se kavics, se szösz.....Nem leszek az, aki a földhöz ragaszt Téged.
Mellettem kiteljesedhetsz.
Hát ezt akartam én is, hogy bassza meg az ég! Az a kibaszott kurva ég...hogy az istenit neki!....
Ültem a konyhában, azt a nyomorult számot hallgatva...a nyomorult lelkem reccsenéseit neszelve és figyeltem, ahogy értelme lesz a szövegnek...
Ahogy tartalommal és érzelmekkel töltődött fel minden apró hang és betű.
És nem láttam a könnyektől, hogy mi van előttem.
És a lélek meghajol
Elengedi bánatát
Csak azt tudtam, mi van itt bent.
Bent, a repedt üveggömbön belül, amiben kavarog a hóvihar. És a lelkem.
Hogy megint előkucorodott a vackából az a ragacsos, sűrű feketeség. Mint az agyaggal kevert iszap.
És felmászott a torkomig. Hogy ott suttogja megint a fülembe...
...hogy én nem érek ennyit...hogy engem....nem lehet...hogy engem nem lehet eléggé........annyira.........szeretni.
És én hiszek neki.
Mert mindenkinek túlságosan fáj engem szeretni.
Mert alapvető túlélési ösztön...hogy ami fáj...........azt el kell engedni.
Ígérd meg, hogy ez a pillanat örökké fog tartani.
Ha rajtam múlik, így lesz.
Maradj így,
Hadd nézzelek hajnalig.
És rajtam múlt. De nem így lett.
Szorítottalak a tenyeremben, hogy el ne futhass...hogy el ne hagyhass...hogy el ne engedj-elek.
De tűnő perchomok volt minden....és kifolyt az ujjaim közt a remény.
Életemben először talán... azt éreztem nem érdekel. Hogy más nem számít. Hogy én számítok. És Te, meg Te. Csak Te. Meg Te.
Hogy végre valamit jobban akartam, mint amennyire féltem tőle.
De bekígyózott ide is az árnyék. Befészkelt a sötétség.
Beengedtem a sötétséget
És azóta nem talállak benne téged.
És a sötétben a szorongás lapul...hogy mások akarják megmondani, hogyan élhetek, kit szerethetek, mit tehetek. Hogy az elvárásoknak és berögzült szokásoknak megfelelően, hogyan kellene élnem.
Nekem. Mások szerint.
Mert mások mindig azt hiszik, hogy jobban tudják.
Én is azt hiszem.
Én is azt hittem.
Azt hittem, ismerem magam. Hogy már megtanultam magam. Legalább annyira, hogy kezelni tudjam a kommunikációt, a konfliktust, ha már ez az én vesszőparipám.
De úgy tűnik, még mindig túl keveset tudok, ahhoz, hogy ez menjen. Hogy nyugszom meg én.
Hallom a hangod
Odakint
De sehogy sem érlek el
De Te itt állsz, ugye itt állsz
Csak én nem látlak már
De látlak. Ott vagy minden elvétett szavamban. Egy pillanat alatt megszokásom lettél.
És mégis van egy hang, hogy érek neked ennyit.
De. Csak ha mások is jóváhagynak. ? Engem. ?
Én értem, hogy nem értenek. Én értem, hogy logikátlan vagyok.
De engem sohasem a logika vezérelt.
Hanem a szívem.
Vajon, mit mondhatnék még? Mit kellene, mit lehetne még mondanom?
Legyek őszinte?
Leszek. Mert azt szeretem a világon a legjobban.
Én akarom. Én látom.
A jövőt, amiben benne vagy. Amiben velem vagy. Amiben velünk vagy.
Én hiszem, hogy ez működhet. Hogy ez működik.
Hogy a világ lehet az a fura hely, ahol szappanbuborékból betonvárat építünk.
Ahol a három is lehet páros szám.
Ahol...
...nem a függöny, nem a szél.
A lebbenés.
Minden cipőkoppanásra azt hiszem, hogy a tiéd.
És az egyik a tiéd volt.
nekeD.
Bent. Csend.
A béke itt kezdődik.
Bent. Csend.
De ez a csend néha öl.
Ha azért van némaság, mert bent ragadt minden kimondható gondolat...és érzelem...és kín...
Ha nem tudom szavakba önteni, megformálni, megfogalmazni és közölni...
Ha csak tekerem őket körbe-körbe a végtelenbe...a végtelenségig...
Ha nem segít a sóhaj...a tekintet...a gesztus...az írás.......a sírás.
Fejben könnyebbnek tűnt.
Pedig esküszöm nem játszottam le előre semmit.
Nem tudom, hogy félek-e tőled
Szelíd vagy, és veszélyes
Nem biztos, hogy visszajössz, ha kiengedlek
E furcsa szívből, ahol meghúztad magad
Az emberek gonoszak.
Ítélkeznek és manipulálnak.
És félreértenek.
Engem. Engem mindig.
Mosolyka, mi? Hogy az a kibaszott irónia...
Én csak felhőtlen eget akartam. Én csak napsütést akartam. Én csak tavasz-illatot akartam.
De hóvihar jött...nem a tavasz.
És én akartam azt a hóvihart.
A legszebb részét.
Az üveggömbe zárt örök telet a virágzó fákkal és a tavasz-illattal....és nem egy olvadó árva pelyhet.
Ezt az embert nekem szeretnem kell. És ezt az embert én szeretni akarom. Ahogyan csak tudom. Ameddig csak tudom.
Ez járt a fejemben. Ez a négy mondat. Oda-vissza. Oda...vissza....oda...vissza....oda......... meg vissza.
De szikla lettem a lufid alatt. Kavics a talpad alatt. Szösz a makulátlan, fekete szövetkabáton.
Mert a valóság engem is visszarántott.
De én nem leszek szikla, se kavics, se szösz.....Nem leszek az, aki a földhöz ragaszt Téged.
Mellettem kiteljesedhetsz.
Hát ezt akartam én is, hogy bassza meg az ég! Az a kibaszott kurva ég...hogy az istenit neki!....
Ültem a konyhában, azt a nyomorult számot hallgatva...a nyomorult lelkem reccsenéseit neszelve és figyeltem, ahogy értelme lesz a szövegnek...
Ahogy tartalommal és érzelmekkel töltődött fel minden apró hang és betű.
És nem láttam a könnyektől, hogy mi van előttem.
És a lélek meghajol
Elengedi bánatát
Csak azt tudtam, mi van itt bent.
Bent, a repedt üveggömbön belül, amiben kavarog a hóvihar. És a lelkem.
Hogy megint előkucorodott a vackából az a ragacsos, sűrű feketeség. Mint az agyaggal kevert iszap.
És felmászott a torkomig. Hogy ott suttogja megint a fülembe...
...hogy én nem érek ennyit...hogy engem....nem lehet...hogy engem nem lehet eléggé........annyira.........szeretni.
És én hiszek neki.
Mert mindenkinek túlságosan fáj engem szeretni.
Mert alapvető túlélési ösztön...hogy ami fáj...........azt el kell engedni.
Ígérd meg, hogy ez a pillanat örökké fog tartani.
Ha rajtam múlik, így lesz.
Maradj így,
Hadd nézzelek hajnalig.
És rajtam múlt. De nem így lett.
Szorítottalak a tenyeremben, hogy el ne futhass...hogy el ne hagyhass...hogy el ne engedj-elek.
De tűnő perchomok volt minden....és kifolyt az ujjaim közt a remény.
Életemben először talán... azt éreztem nem érdekel. Hogy más nem számít. Hogy én számítok. És Te, meg Te. Csak Te. Meg Te.
Hogy végre valamit jobban akartam, mint amennyire féltem tőle.
De bekígyózott ide is az árnyék. Befészkelt a sötétség.
Beengedtem a sötétséget
És azóta nem talállak benne téged.
És a sötétben a szorongás lapul...hogy mások akarják megmondani, hogyan élhetek, kit szerethetek, mit tehetek. Hogy az elvárásoknak és berögzült szokásoknak megfelelően, hogyan kellene élnem.
Nekem. Mások szerint.
Mert mások mindig azt hiszik, hogy jobban tudják.
Én is azt hiszem.
Én is azt hittem.
Azt hittem, ismerem magam. Hogy már megtanultam magam. Legalább annyira, hogy kezelni tudjam a kommunikációt, a konfliktust, ha már ez az én vesszőparipám.
De úgy tűnik, még mindig túl keveset tudok, ahhoz, hogy ez menjen. Hogy nyugszom meg én.
Hallom a hangod
Odakint
De sehogy sem érlek el
De Te itt állsz, ugye itt állsz
Csak én nem látlak már
De látlak. Ott vagy minden elvétett szavamban. Egy pillanat alatt megszokásom lettél.
És mégis van egy hang, hogy érek neked ennyit.
De. Csak ha mások is jóváhagynak. ? Engem. ?
Én értem, hogy nem értenek. Én értem, hogy logikátlan vagyok.
De engem sohasem a logika vezérelt.
Hanem a szívem.
Vajon, mit mondhatnék még? Mit kellene, mit lehetne még mondanom?
Legyek őszinte?
Leszek. Mert azt szeretem a világon a legjobban.
Én akarom. Én látom.
A jövőt, amiben benne vagy. Amiben velem vagy. Amiben velünk vagy.
Én hiszem, hogy ez működhet. Hogy ez működik.
Hogy a világ lehet az a fura hely, ahol szappanbuborékból betonvárat építünk.
Ahol a három is lehet páros szám.
Ahol...
...nem a függöny, nem a szél.
A lebbenés.
Minden cipőkoppanásra azt hiszem, hogy a tiéd.
És az egyik a tiéd volt.
nekeD.